„A nők mindig fogyókúráznak...” – szokás mondani. És valóban, hány nő szenved ma a saját testével való elégedetlensége miatt? Túl kövér, túl sovány, túl sok, túl kevés, túl nagy, túl kicsi, túl egyenes, túl göndör… Minden éppen úgy nem jó, ahogy van. Annak, hogy ez így van, az emberi nem belsejében fellelhető, de az egész történelmen is átívelő okai vannak.

 

Az évszázadok során egyre rövidebb és kevesebb ruhát viseltünk, az intimitás egyre szűkebb területre szorult, a köz javára pedig egyre több bájt fordítottunk… De testünk öltözettel való rejtettségének fokozatos felszámolásával, titokzatos szépségünk kitárulkozásával, ezekért cserébe egyre több aggodalmat, félelmet öltöttünk magunkra. Félelmeket, melyek a világnak való felesleges megfelelési vágyból fakadnak. Nem egy szeretetteljes vágyból, hogy kedvesünknek, szeretteinknek kedvében járjunk akár fizikai megjelenésünkkel is. Pedig éppen úgy kellene, hogy ha a nyílt utcát járjuk, akkor takarjuk el magunkat legjobban – nehogy illetéktelen tekintetek fürkésszék ki azt, amit csak megérdemelt szemek láthatnának –, és ezzel szemben csupán otthon gyönyörködtetjük ékeinkkel a szívünknek legkedvesebbeket.

 

Ma már mókásak és szürreálisak volnának a hajdan természetes, megszokott hivatalos fürdőruha-hosszellenőrök a fürdőhelyeken. Van ebben valami szomorú, hogy lassanként annyira értéktelenné vált a kecses női boka, hogy akárki utcai jöttment legeltetheti rajta szemét, majd ugyanígy járt a gömbölyded térd, és napjainkban, amikor minden villamosmegállóból egy fehérnemű-modell bámul ránk, a teljes láb és a has is. És ezzel a hajdani nagy megbecsülését, magas értékét vesztették el ezek a régen féltve őrzött, legbecsesebb szerelmi ajándéknak szánt bájok.    De ezek valójában mind csak tünetek. Melyek egy belső megbetegedésből, rabságból fakadnak. Az egész küllem-dilemmának az igazi csapdája ugyanis nem is az, hogy ilyen, vagy olyan ruhát veszünk fel, hogy így vagyunk kövérek vagy amúgy soványok, hanem hogy az egész külcsín-vizslatás közben észrevétlen örökre elveszett perceket és figyelmet hagyunk hátra, amelyeket a külvilágba való belebódultság helyett fordíthatnánk egy belső figyelemre, lelkünk éber jelenlétére is. És ez sokkalta gyümölcsözőbb lenne boldogságunk szempontjából, mint örökre elveszni a külsőségekből épített labirintusban. A gordiuszi csomót át kell hát vágni, ahelyett hogy bogozgatjuk egy életen át. Befelé kell fordulnunk, a lelkünkkel foglalkozni, építeni, szépíteni. Mert ezt a küldetést kaptuk ember voltunkkal születésünktől fogva. Mert az igazi, nem küllemi, hanem belső értékek szerinti Szépség csakis belülről fakadhat. Hiszen „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”    De mi, nők e problémával korántsem vagyunk egyedül! Ugyanis ez csak egyetlen kórtünete az emberiség nagy betegségének. Tulajdonképpen mindenki ebben szenved. Hogy a világ külső csillogása elrabolja figyelmét a belső ragyogásról. Így feledvén szeretetet, boldogságot, önfegyelmet, becsületet, állhatatosságot… Igazságot … semmittevő hétköznapokba fullad életünk. És a világ nagy körhintájában csak rángatnak minket a műanyag lovak. Én azt mondom, inkább szálljunk ki! Most!
Forrás:http://alfahir.hu/lelki_fogyokura